Renault Scénic 1.5 dCi 110 2011

Lássuk be, egyterűt rajzolni nagy kihívás. A magas dobozt nehéz igazán dögössé varázsolni, soha nem lesz olyan látványos, amilyen egy sportkocsi vagy akár egy háromajtós kompakt lehet. Így a legtöbb gyártó nem is igazán próbálkozik vele, inkább csak arra törekednek, hogy elfogadható, semleges csomagolásban tálalják a célszerű családi járművet. A Renault tervezői viszont többet akartak ennél, és úgy néz ki, a léc túl magasra került a nagy igyekezetben.

Ami igazán furcsa, az az, hogy nem a forma egészét baltázták el. A rövid változat arányai, legalábbis ha oldalról nézzük, egész kellemesek, csak az orr- és a farrész kialakítása tűnik szerencsétlennek. A gond az, hogy épp az autó eleje és hátulja tűnik fel az embereknek, így aztán nincs bocsánat: a csúnya ennyi szinonimáját eddig még egyetlen tesztautóval kapcsolatban sem hallottam. A legpontosabb leírást talán Papp Tibi adta, aki egy elnyűtt, elformátlanodott túrabakancshoz hasonlította. Viszont a gyáriak előtt még ott a lehetőség: egy viszonylag olcsó modellfrissítéssel javíthatnak a Scénic külsején. Valószínűleg elég lenne egy új hűtőmaszk és a lehetetlen formájú első és hátsó lámpák cseréje, hogy az autó emberi külsőt öltsön.

Jobb lett volna persze, ha azzal kezdik, hogy kipuhatolják a közönség reakcióit, és eleve harmonikusabb megjelenésre törekszenek, de a Scénic számára így sincs minden veszve. Az efféle buszlimók vásárlói sokszor fontosabbnak tartják a célszerűséget a megjelenésnél, így biztosan akad majd vásárló szép számmal, aki nem pártol el a márkától. Praktikus megoldások tekintetében pedig nincs szégyellnivalója a francia egyterűnek. Hajmeresztő újításokat hiába keresünk, ezen a téren az első generáció óta ugyanazokat a trükköket ismételgeti, fejlesztgeti a Renault, de nem is baj: ami bevált, azon felesleges változtatni.

Legnagyobb erénye kétségkívül a helykínálat. A hossza alig több mint 4,3 méter, de öt személy és legalább 435 liternyi csomag fér el benne. Ezt még viszonylag sok autó tudja, a Scénic attrakciója az alkalmazkodóképességében van. A csomagtér a hátsó ülések tologatásával, előrehajtásával és kiszerelésével egyaránt bővíthető, így akár 1,835 köbméternyi tárgy is szállítható hátul, hosszú, keskeny csomagokból pedig akár 2,5 méteres darabok is elhelyezhetők. Ehhez persze az első ülés támláját is le kell dönteni, de a lehetőség így is igen hasznos lehet, hisz néhány lécért vagy egy létráért nem kell tetőcsomagtartóval vagy csomagtartófedél-kötözgetéssel bajlódni.

Szintén a kezdetektől megszokott szolgáltatás a kis tárolórekeszek egész dzsungele. Van kettő a hátsó ülések előtt a padlóban, valamint az ülések alatt, és persze a könyöklőben is akad belőlük, nem is egy. A nagy, tologatható doboz elején, épp a kezünk ügyében van egy kisebb polc, ahová parkolókártyát, mobiltelefont és egyéb apróságokat lehet ideiglenesen letenni. Lényegtelennek tűnhet, de számtalanszor tapasztaltuk, hogy az ilyen rakodóhelyek hiánya mennyire bosszantó. Látszik, hogy az első ajtózsebek tervezői is átgondolták a lehetőségeket, és úgy alakították ki a műanyagot, hogy a nagy PET palack is elférjen.

A tesztautó a második legegyszerűbb, Advantage felszereltséggel érkezett. Ez egyrészt jó, mivel ez a legfapadosabb változat, amely már dízelmotorral is rendelhető, azaz itthon valószínűleg ez lesz a legelterjedtebb változat. Másrészt viszont meglátszott az autón, elsősorban a belső téren, hogy a Renault itt azért spórolt, ahogy csak tudott. A legszembetűnőbb, hogy minden, még a műszerfal díszbetétjeinek egy része is ugyanolyan vigasztalan sötétszürke árnyalatú, ami a vezetőülésből igazán feltűnő, mivel a kormány mögött egyetlen hatalmas, üres műanyag felület terpeszkedik. A műszerfal kijelzőit helyettesítő színes képernyő ugyanis középre került a szélvédő pereme alá, így azonban meglehetősen sivár lett az összkép, és ezen még a kormány és a szellőzők aludíszítései sem segítenek igazán. Mindez annak fényében érthető nehezen, hogy ugyanezt a műszerfalat láttuk sokkal vidámabb, kétszínű kivitelben is.

Ugyanakkor az anyagokra, ha olcsóbb hatásúak is, nem panaszkodom. A kárpitozás ugyan műszálas tapintású, de masszívnak tűnik és egyáltalán nem rossz érzés megérinteni, a műszerfalra pedig egész kellemes, puha műanyag jutott. Akadt ugyan egy-két franciásan hanyag részlet – amilyen a néhány millimétert elálló kesztyűtartófedél vagy az ülések pontatlan varrása itt-ott –, de ezeket is keresni kellett, egyik sem túl feltűnő.